Hazafelé baktatott. Az őszi este félhomálya sejtelmes hangulatot kölcsönzött a szinte már kínzó nehézséggel vállára ülő pillanatnak. A cipője sarka halkan kopogott a nedves macskaköveken, ahogy egyenetlen tempóban, nyugtalan léptekkel haladt úticélja felé; néha a válla felett vissza-visszanézett az üresen tátongó, széles útszakaszra. Nem látta (hogy is láthatta volna?), hogy a sarkában egy árnyék kullog lassan. Némán vonszolta magát. Elmosódott, megtépázott, görnyedt testtel követte, kissé lemaradva, de nem adva fel egészen a tempót. A csendben hallani lehetett fojtott szuszogását: egyenesen a Gazda fülébe kúszott, amitől borzongás futott végig gerincén. Oldalra kapta a fejét, de senkit nem látott. Megszaporázta a lépteit.
*
- Merre jársz már megint? - jött a türelmetlen kérdés, a hangsúlyból ítélve már nem először. - Mindig csak az elmélázás, az álmodozás, az az üveges tekintet. Mégis, mikor szeretnél már valami hasznosat is csinálni? Naphosszat itt ülsz ebben a fotelben, és csak írkálsz abba az átkozott füzetbe. Semmi hasznodat nem veszem! Mire eljutottak hozzá a szavak és vette a fáradságot, hogy felemelje a fejét, elszakítva tekintetét a girbegurba kézírásos soroktól, bosszankodó anyja már rég kiment a szobából. Egy elnyújtott pillanat erejéig szorosan behunyta kimerültségtől lüktető szemeit, mikor pedig újra kinyitotta és pár homályos másodperc után visszanyerte tisztánlátását, folytatta a munkát. A halvány Árnyék a lábához dörgölőzve feküdt, talán még cingárabban, mint azelőtt bármikor, és üres szemekkel pislogott fel gazdájára. Az persze nem vette észre.
**
Látta felriadni álmából. Az ágy végében kucorgott és csillogó szemekkel figyelte a Gazdát. Lenyűgözve. Odaadással. Nézte, ahogy hideg verejtékben úszva a torkához kap, majd félig ülő pozícióba helyezkedik, a rémálomtól még mindig zihálva véve a levegőt. Körbepásztázta a szobát, összehúzott szemekkel, már-már ijedten a székén tornyosuló ruhakupacra meredt, majd elfordította tekintetét, hogy meggyőződjön arról, hogy a szobában senki sincs rajta kívül. Árnyék elmosolyodott. Apró, szinte észrevétlen mozdulattal húzta szélesre száját, de óvatlan volt: a Gazda szemei rászegeződtek, és tágra nyílva szuggerálták. Tudta, hogy nem láthatja őt. Mégis, ahogy ennyire intenzíven figyelte, meg volt róla győződve, hogy érzi a jelentlétét. Árnyék egy kicsit közelebb fészkelte be magát az ágyon. Nyurga kezét lassan maga elé nyújtotta, és a kővé dermedt Gazda felé emelte, hogy megérintse, ám mikor már épp elérte volna az arcát, hogy végigsimítson a két összeráncolt szemöldöke között húzódó barázdán, a Gazda egy mozdulattal visszadőlt az ágyba, és egy mély sóhajt követően újra lehunyta szemeit. Pedig már olyan közel volt.
***
Árnyék lustán elnyúlva szendergett a Gazda hasán összekuporodva, akár egy házikedvenc. Az őszi napsütés utolsó melengető sugaraiban szeretett volna fürdőzni, Árnyék pedig nem volt annyira szívtelen, hogy elvegye tőle ezt a lehetőséget. A biztonság kedvéért azért mégis rajta foglalt helyet, nehogy a kelleténél jobb színben lássa a napsütötte délutánt a Gazda, és innét pásztázta most a kis télikertet, melyben egzotikus növények leltek otthonra. Árnyék figyelte, ahogy a Gazda a kisasztalon lévő pohárért nyúl, és nagy kortyokat iszik, miközben a pohár aljáról egy-egy kövér vízcsepp pottyant a ruhájára, és ezzel Árnyék fejére is, aki a kellemetlen jelenségre sértetten ült fel. Hirtelen elhatározásból meglökte a Gazda kezében tartott poharat - a tartalma immár a ruháját áztatta. Árnyék elégedetten dőlt újra hátra, s szeme sarkából látta, ahogy a Gazda hitetlenkedve néz, egyenesen Árnyékra, mintha csak végigmérné, majd lecsapta a poharat az asztalra. Az Árnyék lehunyta a szemét, hogy visszatérjen délutáni sziesztájáhozhoz. Nem láthatta, hogy a Gazda a szeme sarkából még hosszasan nézi.
****
Ezúttal ismét sétálni kísérte. Fényes, fátyolfelhős ég fodrozódott a fejük felett, ahogy a Gazda a tengerpart felé lépdelt, nyomában a ragaszkodó Árnyékkal. Most nem duruzsolt a fülébe, s nem csiklandozta hideg ujjaival. Csak kúszott szorosan a Gazdához lapulva, minél láthatatlanabbul. Átvágtak a homokos dűnéken, a magas fű össze-vissza karcolta Árnyékot, aki csak még szorosabban tapadt védelmezőjéhez. Nem sokkal később megálltak; a szél belekapott a Gazda ruhájába, Árnyéknak pedig nagyon kellett kapaszkodnia, nehogy messzire fújja. Kétségbeesetten markolta a ruha szélét, miközben segítségért nyöszörgött. A Gazda egyenesen felé pillantott, s ha Árnyék nem tudta volna, hogy láthatatlan számára, meg mert volna esküdni, hogy egy fölényes kis mosoly bújik meg gazdája orcáin. Árnyék kiabálni kezdett. Rángatta a szélben lengő ruha alját, és kiabált, ahogy csak a torkán kifért, de nem hallotta többnek saját hangját puszta cincogásnál. Erőt vett magán. Fáradt testének minden erejét összeszedve kezdett el egyre feljebb kapaszkodni a Gazda ruháján, minden mozdulattal egyre jobban megküzdve, míg nagy nehezen elérte a vállát, és megpihent kicsit a Gazda nyakába kanyarított sál ráncaiban. Fáradt tagjai elernyedtek, ahogy a melegbe burkolózott, már-már el is szundított. Félálmából az arcára fröccsenő vízcseppek ébresztették. A tengerben álltak - a hullámok jeges nyelve nyaldosta a Gazda lábát, amibe Árnyék is beleremegett. Mély lélegzet. A Gazda hátravetette fejét, és leoldotta a nyakáról az anyagot. Árnyék kétségbeesett segélykiáltása elveszett a hatalmas ég alatt, ahogy küszködve próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. A Gazda után kapott. Késő - elengedte. A hullámok morajába és a szél dalába csilingelő kacaj vegyült. A sál messze szállt Árnyékkal, s talán meg sem állt a Világ Végéig.
Kovács Flóra
borítókép: Martino Pietropoli on Unsplash