9:23
Már megint zörög valamivel. Nem hiszem el. Direkt csak résnyre nyitom a szememet, hogy meglessem mit csinál az Ember.
- Ne, ne húzd fel a redőnyt!
Köszön nekem, mintha csak jó reggelt kívántam volna neki az előbb. Még épp csak tíz és fél órája alszom, erre itt zajong. Mégis hogy lehetne jó a reggel? Morcosan kicammogok a konyhába és leülök a tálkám mellé. Álmosan pislogok, miközben ő csupa hangos eszközzel tesz-vesz, rám se sandítva. Számonkérően rámordulok, de csak felém néz egy pillanatra, motyog valamit és ignorál. Öt teljes percig várakoztat. Tényleg kezdek éhes lenni, ezért egyre türelmetlenebbül adok hangot nemtetszésemnek, amikor pedig az akcióm ismét süket fülekre talál, arra jutok: magamnak oldom meg a problémát. Ám hiába nyitom ki nagy tapasztalattal a mágnessel zárt szekrényt (macskabiztos…egy frászt), az Ember nem segít, sőt bezárja a nagy fáradsággal és odafigyeléssel kinyitott ajtót. Azt mondja: mindjárt. De hát én éhes vagyok! Épphogy csak pár szem étel van a tányéromban, hiszen esküszöm, látom a tálka alját! Legalábbis azt hiszem. Ha elég közelről nézem, biztosan. Ezek után tuti megsértődöm rá. Na jó, egy kicsit lehet odadörgölőzöm a lábához, hátha megszán. Bevált! Nem, mégsem… Mit tettem? Itt nyivákol nekem gügyörészve, mint egy hülyének, pedig csak egy kicsit hozzásimultam. Komolyan nem ért a szép szóból? Végre! Hallom a szekrény nyílását, a ropogós kis falatkák csörgését, ahogy egy mérőpohárral kivesz belőle, én pedig már száguldok is a tányéromhoz, hiszen itt a megváltás pillanata. Bosszúsan korhol egy kicsit, mert nem ettem meg a tegnap esti adagomat, de én csak a kezében tartott mennyei bárányos tápra tudok gondolni.
Add már ide! - rányávogok. Válaszul megpaskolja a fejemet, pedig tudja, hogy mennyire utálom. Tűröm; néha áldozatot kell hozni a nagyobb jó érdekében. Már itt is van! Végre leteszi elém, én pedig boldogan kezdem el habzsolni a reggelimet, meg sem hallva az Ember figyelmeztető szavait, miszerint lassabban, mert még a végén úgyis csak kihányom az egészet. Ugyan már. Ennél én sokkal jobb vagyok.
11:02
Túl egy hányáson és némi stresszlevezető alváson. Legalább a pocakom végre tele van. Hangos csörömpölést hallok az egyik szobából, ezért komótosan átbaktatok, puszta kíváncsiságból. Alig, hogy bedugom az orrom a helyiségbe és kényelembe helyezem magam a padló egy fűtött pontján, ijedten rezzenek össze. Az Ember a Bestiát tartja a kezében. Próbálja előrángatni a gardróbból és pillanatokon belül szemtől szembe kerülünk. Farkasszemet nézünk. Összeszűkült pupillákkal, felborzolt farokkal próbálom elrettenteni, de mindhiába. Pillanatokon belül felzúg, én pedig menekülésre kényszerülök, szinte a lábam sem éri a földet. Talán az ágy alatt biztonságban leszek egy darabig, de tudom, hogy előbb-utóbb úgy is megtalál. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért kell hetente egyszer-kétszer ezt eljátszanunk. Ez valami kiképzés része, vagy szereti, ha ijesztgethet? Mindenesetre borzasztó, szinte elviselhetetlen. De egyszer megtanulom legyőzni, és én fogom őt felszippantani! Addig is jobb, ha fedezékbe húzódom és ott dolgozom ki a haditervet…
14:46
Megint karácsonyi zenét hallgat.
Igen, kedves olvasó, tudom mi az a karácsony, mert egyszer amíg aludni próbáltam, az Ember nagy lelkesen leült velem szemben és elkezdte magyarázni. Gyűlöltem minden pillanatát. Emlékszem, hogy próbáltam a lehető legunottabban nézni rá, hátha észreveszi magát, de haszontalan volt minden erőfeszítésem. Még az sem hatotta meg, hogy ráfeküdtem a kedvenc ruhájára, amit véletlenül kint felejtett a széken. Ha karácsonyról van szó, hajthatatlan. Már vagy ezerszer végighallgattam a dalrepertoárját, amit külön erre az időszakra készített; még a zuhany alatt is énekli (erre is pont azt a helyet kell választania, ahol az egyik legjobban szeretek pihenni), meg valami idióta szarvasagancsos fejdíszben járkál egész nap. Persze ezt is onnét tudom, hogy amikor karácsonyi filmet néz a nappaliban és az ölébe telepedek, lehetetlen szundítani a hangoskodástól és az éneklő furcsa ruhás emberektől. Néha, ha olyan kedve van, nekem is énekel, miközben a fejem búbját simogatja apró körkörös mozdulatokkal. Utálom, mert rettentő hangos, de sosem mutatom neki, mert nem szeretném letörni a lelkesedését. Felőlem aztán énekeljen, ha ez boldoggá teszi. Most egy hatalmas dobozzal közeledik a nappali felé és nagy puffanás közepette a földre dobja. Valamit a szobában hagyott, ezért visszamegy, én pedig kihasználom az alkalmat. Doboz! Már fel is ugrottam rá, és büszkén dorombolva gömbölyödöm össze a tetején. Most már az enyém, és még az Ember sem veheti el tőlem. Na nem mintha merné. Közben visszajött, de nem értem, miért néz rám mosolyogva. Most miért veszi elő a telefonját? Miért fényképez? Megsértődve elfordítom a fejem, hogy ne is lássam inkább. Ilyenkor annyira elviselhetetlen. Megbökdösi a fenekemet, mire felbőszülök. Miért nyúlkál hozzám? Ráadásul az egy érzékeny pont! Odakapok. Végigkarcolom a körmeimmel az alkarját, és a biztonság kedvéért bele is harapok egyet; nem erősen, csak figyelmeztetőleg. Az Ember felszisszenve elrántja a kezét. Hah! Ismét győztem.
Lustán elterülök, immár teljes testemmel uralva a dobozt.
Lehet, mégsem annyira utálatos dolog a karácsony.
Kovács Flóra